Szóval haza fele vezettem,-a kedvem nem volt túl jó, de a pityergést már befejeztem. Azon gondolkodtam, hogy mennyi mindent kell még elintéznem, kipakolnom, bepakolnom, összepakolnom. Nagyon sok feladat vár rám szombatig. Az eső csak esett,és esett, az utakon rengeteg autó, nagy volt a forgalom. Eplény után egyszer csak az egyik kanyar után az autóm megcsúszott, és hirtelen önálló életet kezdett el élni a vizes úton... Átmentem a szembe lévő sávba. Próbáltam visszahozni az autót a helyes útra, de mikor jobbra tekertem a kormányt,a kocsi 180°-os fordulatot vett,és szembe kerültem a mögöttem jövő kocsi sorral,és így haladtam tovább az úton...Nem tudtam hogy ez most a valóság, vagy egy X-box játék, ahol vagyok. Vártam, hogy mikor csapódok bele valamibe, mert annyira közel mentem némelyik kocsihoz. Aztán az autó gondolt egyet, és letért az útról. Csak ment, ment hátra fele a réten, ahol aztán pár mp múlva megállt. A mögöttem jövő Touareg lefékezett, két idősebb német férfi kiszállt, akik nagy sóhajjal mutatták, hogy leverte őket a víz, és nagyon megijedtek. Megkérdezték, hogy minden rendben van-e velem. Mondtam nekik, hogy igen, jól vagyok, és hogy még nem történt ilyen velem, pedig 3 éve minden hétvégén haza vezetek Győrből Kaposvárra. Kérdezték, hogy "What happened?" Hiszen az út egyenes volt, és már régóta jöttek mögöttem,"látták", hogy jó sofőr vagyok. A válaszom csak egy nem tudom volt, és mutattam a gumikra, hogy valószínűleg nem túl jók már. A lábremegésen kívül mást nem nagyon éreztem, csak azt, hogy ez valóban velem történik?! A szerencsém az volt, hogy nem volt sem árok, sem fa a réten, és az autónak,meg nekem sem lett komolyabb bajunk, meg másnak sem szerencsére,akik az úton épp akkor közlekedtek. Segítettek kiállni, kérdezték hova megyek, és hogy tudnak-e tovább menni, vagy szükségem van- emég egy kis időre. Megköszöntem a segítségüket, aztán elindultam, de Gyulafirátóton félreálltam, mert kezdtem felfogni mi is történt velem, aztán akkor rám tört a sírás. Felhívtam Bridget barátnőmet, aki mindig velem van a bajban, és mindig számíthatok rá. Kicsit beszélgettünk, próbált megnyugtatni, én meg próbáltam magamhoz térni. A szüleimet szándékosan nem hívtam, mert tudtam, hogy nagyon megijedtek volna, ha hallják a zokogó hangomat, és anyukám amúgy is nagyon aggódós típus, nem akartam a frászt hozni rá. Nővéremet meg azért nem tudtam hívni, mert ő jelenleg Angliában van, másik barátnőm meg ugye épp államvizsgázott. Szóval örülök,hogy több fontos ember is van az életemben, akikre bármikor számíthatok! :) Köszönöm nektek! És Istennek is, meg az Őrangyalaimnak is, mert hogy most ők vigyáztak rám, az biztos!!! Délután sikeresen haza értem, sikerült út közben egy advil forte társaságában lenyugodnom. Anyukámék örültek nekem, egyrészt, hogy nem lett bajom, másrészt meg azért mert már 1 hónapja nem láttak engem. Felpakoltam győri életem részeit az autóból, amik most itt hevernek a lakásban arra várva, hogy kipakoljak. A szobám olyan, mintha bombát robbantottak volna.
Később megtudtam, hogy a tegnapi napon 2 komolyabb baleset is volt azon a környéken, ahol velem is megtörtént a baj. Egy kamion kivitt egy drót kerítést, illetve egy személy autó az eplényi dombokról lement a völgybe. Tényleg úgy érzem, hogy valaki volt velem abban a pillanatban, aki vigyázott rám. Hálás vagyok érte. Este beszéltem Kata barátnőmmel, aki ma repül Amerikába, és mondta, hogy ő is sírt aznap, pedig tudja, hogy jó lesz, csak nehéz itthon hagyni a szeretteit, meg ő még soha nem volt ennyi időt távol a családjától. Megértem :) Mindig nehéz a változás, és ez most igencsak az. Úgy látszik ez egy ilyen nap volt.
Nekem is furcsa ez az egész,- szervezel egy utat, már fél évvel az indulás előtt. Telnek a napok,hetek, hónapok, és amikor elérkezik az oly távoli indulás időpontja, ott állsz a szobádban, és nézed a tv-t,ahol éppen New Yorkot mutatják,és nem hiszed el, hogy 4 nap múlva TE is ott leszel. Elképesztő, hogy a régóta várt idő MOST elérkezett. Hát valahogy ilyesmi érzés ez az egész. Túl nagy a kontraszt a gyerekkori szobám, és New York között! :D Persze nagyon örülök, meg boldog vagyok, és talán kezdem is elhinni, hogy ez most tényleg nagyon jó lesz, meg én is "boldogulni" fogok. Csak hát az oly erősnek hitt önbizalma az embernek ilyenkor megcsappan, és jönnek a bizonytalanságok,"elég jó leszek?", "Érteni fogom majd őket?", "minden jó lesz?"- főleg úgy, hogy nem lesz rajtam kívül egyetlen egy magyar ember sem a táborban. A nemzetközi csapaton belül persze angolok 4-en is lesznek, csehek, szlovákok, hollandok is párosával jönnek. Mondjuk mindenki azt mondja, hogy így legalább rákényszerülök a nyelv használatra, és hamarabb ragadnak rám az angol szavak, de hát a biztonság érzet miatt azért jó lett volna legalább egy magyar. De sebaj, legalább a repülőn lesz társam! :) Sajnos ez most egy ilyen "esős" hangulatú bejegyzés lett. Szívesen feldobnám a kedveteket egy jó kis fotóval ami éppen a szobámban álló katasztrófát szemlélteti, de félek, elszörnyednétek, aztán másik blog keresésébe kezdenétek :)
Búcsúzóul egy idézettel köszönnék el, és egy klassz fotóval(amit ne kérdezzetek hol készült, nem tudom, csak megtetszett nekem) :
„A turisták nem tudják, hol voltak, az utazók nem tudják, hová tartanak.“ Paul Theroux
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése